Tanúságtétele Sara msp misszionáriusnő
Elgondolkodom azon, hogy még mindig van sok ember akik nem ismerik Istent és szükség van misszionáriusokra akik elviszik az Igét hozzájuk.
Sara Huillcahua Palomino vagyok. Tíz testvérem van, Ccoya, Abancay településen születtem az Apurímac hegységben. Abban az időben csak hat család élt a falucskában, kőfalú vityilókban, rendes út nem volt és csak kecsua nyelven tudtunk. Naponta két órát gyalogoltunk az iskolába, majd visszafelé el kellett mennünk az állatokért a magas hegyekbe, ami megint két órás út volt.
Anyám mindig azt mondta: “Elmegyek a szentmisére és rózsafűzért imádkozok.” Szerettem volna vele menni, de sose vitt magával a nagy távolságok miatt. Szerettem volna tudni mi a rózsafűzér, azt képzeltem a rózsa virághoz van köze. A misére pedig, mivel csak kecsuául beszéltünk, azt hittem “asztal”. Szívemben mindig éreztem a vágyat, hogy tudjak Istenről.
Az elemi iskola befejeztével a városba kellet mennem lakni. Aznap amikor elhagytam szülőfalucskámat, éreztem, hogy nem jövök vissza többet, nem tudtam mi lesz belőlem, de Isten velem volt, bár akkor még nem tudtam ezt.
A városban, Cuzcóban munkával kellett fenntartanom magam, így nappal dolgoztam, este pedig tanultam, ez három évig tartott, nehéz volt, 12 éves voltam, az iskolai osztályomban a legfiatalabb voltam, a többiek felnőttek voltak
Második évben egyik bátyám elvitt egy étkezdébe amit a Szegények Szolgái Mozgalom működtetett ingyenes étkezési lehetőséggel szegényeknek ebben a városban. Egy évig jártam ide és közben megismertem a Szegények Szolgái misszionáriusnőket. Az udvaron beteg gyermekeket láttam játszani, akiket fiatal lányok felügyeltek, kiváncsi lettem hogyan tartozhatnék közéjük, láttam rajtuk, hogy boldogok, láttam, hogy a kápolnában imádkoznak is. Nem mertem kérdezősködni, mert nagyon félénk voltam. A lehetőség akkor érkezett el, amikor meghívtak egy lelkigyakorlatra. Hívást éreztem a szívemben, hogy a közösség tagja legyek. A vezetőnő elfogadta jelentkezésemet és 2002. január 6-án beléphettem jelöltnek.
Elgondolkodom azon, hogy még mindig van sok ember akik nem ismerik Istent és szükség van misszionáriusokra akik elviszik az Igét hozzájuk.
“Ahányszor gyerekkoromra emlékezem, kicsordulnak a könnyeim ahogy látom Isten jóságát és szeretetét, ahogyan hivatást adott nekem, hogy misszionáriusnő legyek és Őt szolgáljam a szegényekben.”
Sikeresen letöltöttem a képzési időt. Sokat meséltem a nővéreknek kis szülőfalumról, hogy milyen szép, de mennyire messze van, reményem sem volt, hogy valaha viszontláthatom. Isten kegyelméből egyszer a vezetőnő azt mondta, elmegyünk a faludba. El sem akartam hinni, már az odavezető utat is elfelejtettem. Az út tele volt akadályokkal, éppen az utat építették ki, az emberek csodálkoztak, hogy nővéreket látnak errefelé autóban ülve. Később tudtuk meg, hogy mi voltunk az elsők akik ezt az aszfaltos utat használtuk, akkor még fel sem volt avatva. Otthon a szüleim öröme leírhatatlan volt! Nagyon megható volt a viszontlátás öröme!
Abancay felé tértünk vissza, nagy odaadással imádkoztunk az úton mert tele volt veszélyes és félelmetes szakadékokkal. Mindezzel együtt ez az út kezdete volt egy szép missziónak, ugyanis nagy örömömre elmondhatom, hogy jelenleg a nővérek évente négyszer misszióba mennek a falumba, ahol egy hétig katakézist tanítanak és családokat látogatnak.
2010. október 12-én tettem le örökfogadalmamat, egy év elteltével Limába küldtek ápolónői tanulmányokra, melyet 2017-ben fejeztem be.
Jelenleg Cuzcói központunkban a gyerekotthonban szolgálok. Ezekben a koronavírustól súlytott időkben a karantén miatt egyáltalán nincs külső személyzetünk, csak egyedül mi vagyunk a gyerekek mindene.
“Isten a hegyek között”
